Oldal kiválasztása

Szövegelős szerda: Könyvbe írni szabad!

Szerintem nem tudta Horváth Imre, hogy: könyvbe írni tilos! Azt tanultuk valamikor az iskolában a tanító nénitől, hogy nem írunk a könyvbe, legfeljebb a tankönyvbe, oda is csak ceruzával. Ezzel szemben Horváth Imre nem átallott tollat ragadni és ákombákom betűkkel belekanyarintani a kötet elejébe: Horváth Imre tulajdona, 1965. A minap vásároltam a megkopott, sárga lapos, puha fedelű 3 kötetes regényt (Olcsó Könyvtár) egy antikváriumban. A kedvelt ifjúsági regényt évtizednél is hosszabb idő óta nem adta ki egy könyvkiadó sem, ezért már csak a régi könyvek boltjában lehet beszerezni.

Szóval egy helyen sikerült találnom belőle egy példányt, és amint kinyitottam, szembeköszönt Horváth Imre. Talán ha közelebbről megnézem, felfedezhetem, hogy nem is tintával, hanem tintaceruzával jegyezte be becses nevét a 3. oldalra. Szeretem, hogy valaki így hagyja ott a nyomát. Talán valakinek kölcsönadta tulajdonosa, azért írta bele a nevét, vagy azért, mert fontos volt számára, netán büszke volt könyvére. Hány megírt kötetet őrzünk polcainkon! A családtagoktól kapott kedves sorokat, a szerelmünk által megfogalmazott édes szavakat, a jutalomként adott elismerő gondolatokat tartalmazó könyvek mellett ott sorakoznak a dedikált példányok egy-egy tartalmas beszélgetés, energiával feltöltő találkozás emlékeként. Elég felnyitnunk a fedelet, máris feltör a valaha volt kellemes érzés.

Néhány éve belelapozhattam egy általam igen tisztelt ismerősöm könyvtárában található könyvekbe. Nemhogy tollal berajzolt aláhúzások, de odaírt megjegyzések, post-itek is tarkították az egyes oldalakat. Na, jó, nem szépirodalmi, hanem szakmai könyvekről volt szó, mégis szinte felujjongtam. Mert mire is való a könyv, ha nem arra, hogy a tartalmát megértsük, és a mindennapjainkban használjuk. Ezért ma már én is bátran használom a könyveket, így sokkal gyorsabban megtalálom azt az információt, segítséget, amit keresek.

Hol van ehhez képest Horváth Imre? És ki tudja, hátha egyszer az én könyveimet is majd fellapozza valaki, aki belőlük értesül arról, hogy léteztem. Igaz, a nevemet nem szoktam beleírni egyikbe sem.

(Sajnos nem tudom mellékelni az említett könyvet, éppen átfazonírozáson van a könyvkötőnél.)

Szövegelős szerda: Engedjék meg, hogy egy személyes vallomással kezdjem

„Én alapjában véve egy elégedetlen ember vagyok. Ha valamit megalkotok és készen van, rögtön elkezdem vizsgálni – nem szándékosan -, hogy mi nem jó rajta, és azt miként kellene kijavítani.”
Ez az idézet egy cég 25 éves évfordulóján elhangzott beszédből való, amelyet a cégalapító tulajdonos mondott el. A beszédben szó volt arról, hogy ez az „elégedetlenség” alapozta meg a vállalkozást, hiszen mindig jobb és jobb akart lenni a szakmájában. Hogy előfordult, a felesége állt a gép mögé, ha egy sürgős munkát be kellett fejezni. De beszélt a csapatról, a munkatársakról, akik közül nem egy 25 éve dolgozik velük a vállalkozásban.

A beszédet követően többen gratuláltak a szónoknak, kiemelve azt, hogy érdekes, személyes hangvételű volt az értekezés, amely folyamatosan képes volt fenntartani a figyelmet. Az a néhány perc nem volt „üresjárat”, hanem élményt, információt nyújtott, olyan tartalmat, amelyből a hallgatóság megismerhette egy vállalkozás két és fél évtizedes sikerének titkát az ember szemszögéből.

Miért fontos ez? Életünk során számtalan beszédet hallgatunk meg. Nem egy közülük vagy a tartalma, vagy az előadásmódja miatt nem köt le bennünket, esetleg úgy érezzük, nem hozzánk szól a szónok. Nemrégiben egy általános iskola alsó tagozatos diákjai előtt beszélt egy gyár felsővezetője, felnőtteknek szóló stílusban. Mi értettük, miről van szó, a gyerekek nem. Az utána következő felszólaló, egy tanár sokkal személyesebb hangot ütött meg, szó szerint mesélt a gyerekeknek, ezzel magára vonta a figyelmet.

Tehát, ha beszédet írunk, mondunk, vegyük figyelembe: kihez szólunk, mit akarunk elmondani, bennünket mennyi ideig köt le egy beszéd, és ami a legfontosabb: mi szívesen meghallgatnánk a mondanivalót? Az előadásmódnál pedig: úgy adjuk át a tartalmat, hogy akihez szólunk, megértse. Hiszen neki akarjuk átadni a gondolatainkat.

Szövegelős szerda: MINDEN, AMI LÉNYEGES

SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK HONLAPUNKON, NAGYON ÖRÜLÜNK, HOGY FELKERESTE HONLAPUNKAT – na, jó, nem hergelem tovább a szemeket, inkább átváltok kisbetűkre a könnyebb olvashatóság érdekében.

Számos honlapon találkoztam csupa nagybetűkkel írt szöveggel – volt, akinek javítottam is a weboldalát emiatt – és bizony, elfáradt a szemem, lankadt a figyelmem több sor elolvasása után. Értem én, hogy emígyen akarták kiemelni a lényeget, felhívni a figyelmet a szöveg tartalmának fontosságára, ám a tartalom elveszett a formában. A csupa verzálisok (nagybetűk) használata lassítja az olvasást, fárasztanak, ráadásul egy webszöveg esetében a keresők sem részesítik előnyben az így megformázott sorokat, ezért megfontolandó, hogy mikor éljünk a kiemelés e lehetőségével.

Persze, néhány sor nem számít és akár a címek is lehetnek ily módon hangsúlyosak, sőt, számos esetben használják nevek, helységek kiemelésére ezt a módszert. De felgyorsult világunkban, amikor szinte csak címeket, kiemelt tartalmakat olvasnak az emberek, hálásak lesznek azért, ha tényleg csak azt a mondanivalónkat különböztetjük meg a többi szövegtől, ami a legfontosabb.