Oldal kiválasztása

Szövegelős szerda: Hagyd az állandó nemet másra

Nem tudok szöveget írni. Nem tudok olyan jól írni, mint te. Majd azt mondom magamnak, hogy ne így csináljam, ha észreveszem, hogy így csinálom. Ezek olyan mondatok, amelyeket mostanában hallottam beszélgetőpartnereimtől. A közös bennük a „nem”, azaz a tagadás. Arra hívják fel saját maguk figyelmét, amit nem tudnak vagy nem olyan jól tudnak vagy másképp szeretnének csinálni. És mi történik? Az esetek nagy részében minden marad ugyanúgy, esetleg még lejjebb húzzák magukat.

 

Abból lesz valami, ami energiát kap

Az az eset jut eszembe, amikor valaki vizsgázni megy és út közben folyamatosan azt mondja magában: csak ne a 6-os tételt húzzam, nem akarom a 6-os tételt húzni! És mi történik? A 6-os tételt húzza. Miért? Mert folyamatosan arra koncentrált, ahelyett, hogy azt mondta volna: csak azt a tételt húzzam, amelyiket a legjobban tudom. Vagy azt: a 8-as tételt szeretném húzni, mert azt tanultam meg a legalaposabban. Hogy jön ez a szövegíráshoz? Nos, ha a szövegíráshoz vagy bármi más tevékenységhez ezzel a hozzáállással közelítünk, akkor az agyunk is ennek a parancsnak tesz eleget és aszerint cselekszik. Amennyiben azt mondogatjuk magunknak, hogy nem tudok szöveget írni, akkor egy idő után el is hisszük magunknak, holott lehet, hogy csak adott témában, a feldolgozás mikéntjében nem vagyunk otthon. Valamilyen szinten biztos sikerülne, legfeljebb a végeredménnyel nem lennénk elégedettek.

 

 

Építs arra, amid van

A mai iskolarendszer úgy közelít a gyerekekhez, hogy arra kíváncsi, mit nem tudnak. Ezért aztán a diákok jelentős részéből olyan felnőttek válnak, akiknek nincs vagy kevés az önbizalmuk, hiszen folyton azzal szembesítették őket, mit nem tudnak, mire nem képesek. Holott biztos, hogy mindenki jó valamiben, egyes területekben jártasabb, mint a másik, és nagyobb kedvvel is csinálja, mert sikerélménye van. Jó lenne elsajátítanunk azt a szemléletet, hogy azért, mert pl. szövegírásban kissé gyengébb vagyok, mint a másik, attól még kiváló virágkötő, felszolgáló, matematikus… lehetek. Talán épp egy szövegíró irigyli meg abbéli képességemet. Beszéljük meg magunkkal (remélem, aki olvasol, te is tegező viszonyban vagy magaddal ?), hogy így vagyunk jók, ahogy vagyunk, mindannyian mások vagyunk és ez remek. Induljunk ki egy probléma, egy helyzet megoldásában abból, amink van: tudásból, tapasztalatból, tanulási vágyból, lelkesedésből, elfogadásból és ahelyett, hogy szapulnánk magunkat, inkább biztassuk.

Ne a nemeket erősítsd, hanem az igeneket, ugyanannyi energiádba kerül, mintha arra fókuszálnál, hogy mit nem tudsz. Csak egy „kapcsolót” kell átállítanod magadban. És lehet, hogy kiderül: mégis kiváló szövegíró vagy.

 

(fotó: pixabay)

Szövegelős szerda: Keltsd fel magadban az érdeklődést!

Néhány éve egy rendezvényen történt. Egy fiatal riporternő egy tévéstábbal a háta mögött meg szerette volna interjúvolni a konferencia egyik előadóját. Odadugta a mikrofont az interjúalany szájához, majd a következő kérdést tette fel: Most milyen rendezvényen vagyunk és miről lesz szó az előadásában? Mire a riportalany kimérten annyit válaszolt: Kedves, most menjen vissza a szerkesztőjéhez és kérdezze meg, hogy hová küldte el önöket. És valóban: ha a riporternőben nem ébredt fel az érdeklődés az iránt, ahol van, amiről szó esik a konferencián, akkor hogyan tud érdekes, hiteles, tartalmas tudósítást, interjút, riportot készíteni?

Véleményem szerint ez a fajta hozzáállás nemcsak az újságírókra vonatkozik, hanem mindenkire, aki közölni, információt átadni, közvetíteni, egyáltalán tartalmas munkát szeretne végezni. Érdemes megkeresnünk azt a pontot, azt az aspektust, amiért a magunk számára érdekes lehet az adott feladat, ezáltal könnyebben, gyorsabban el is végezzük a munkát. Mindannyiunk életében vannak „MUSZ”-os (a rádióban így hívtuk az ún. „muszáj”-anyagokat) feladatok, amikhez nem igazán fűlik a fogunk. Pakolgatjuk ide-oda, mindig csak egyre lejjebb kerül a feladatlistán, ezzel párhuzamosan növekszik bennünk a „nem jó” érzés, esetleg a lelkiismeret-furdalás, közben az agyunk egy elrejtett zugában tudjuk, hogy egyszer azért meg kell csinálni. Mígnem eljön a nap, amikor halaszthatatlanná válik a dolog, nekiduráljuk magunkat, és csak a végére járunk. De végül mi döntötte el, hogy teljesítjük a feladatot? Mivel győztük meg magunkat?

Én fel szoktam tenni magamnak a kérdést: miért lehet érdekes számomra a feladat. Ha nem az egész, csupán csak egy része tetszik (vagy ahhoz értek, az megy könnyen), akkor abból indulok ki és haladok a többi rejtett terület felé. Állandó kérdezésben coacholom magam: miként tudnám a már bevált megoldási sémát átvinni a többi feladatra, területre. Hátha nem kell mindent az alapoktól kezdenem. Ahogy haladok előre, úgy válik egyre izgalmasabbá, érdekesebbé a munka. Megengedem magamnak, hogy ne szeressem, ettől valahogy könnyebbé válik elfogadnom, hogy csinálni kell. Sokszor mosolyogtam magamon egy-egy ilyen munka befejeztével, hogy mennyi energiát elpocsékoltam, hány napomat tettem saját magam számára nehezebbé, csak mert hagytam, hogy az érzelmeim irányítsanak. Megbeszéltem magammal a „nem”-eket, holott az „igen”-eket ugyanúgy erősíthettem volna magamban.

Nemrégiben egy olyan képzésen vettem részt, ahol az előadó szinte unottan beszélt arról, amivel nap mint nap foglalkozik, tehát a munkájáról, amiből vállalkozóként a jövedelme származik. A padokban a potenciális ügyfelei ültek, mégsem érződött a lelkesedése, ezért nem is volt meggyőző. Szerintem igenis meglátszik egy elvégzett munkán, a teljesítményen, hogy az milyen hozzáállással készült – ezért is tartom fontosnak, hogy felkeltsük magunkban az érdeklődést.

(fotó: Freddy Marschall)

Szövegelős szerda: Tervezés – majd újra- és újratervezés

Nem tudom, ki hogyan viszonyul a kellemes női hanghoz, amikor a legnagyobb nyugalommal közli a GPS-ből: újratervezés – azaz át kell variálnia a korábban megtervezett útvonalat ahhoz, hogy megérkezzünk a célunkhoz. Egy kicsit kanyargósabb lesz az út, netán hosszabb ideig tart, lehet, még vissza is kell fordulnunk ahhoz, hogy rátaláljunk a helyes irányra, a lényeg mégis az, hogy odataláljunk, ahová indultunk. Valahogy így van ez egy könyv, egy kiadvány megvalósításakor is.

Amikor először beszélgetünk arról a megrendelővel, mondjuk egy cég vezetőjével, hogy mit tartalmazzon az őket, a tevékenységüket bemutató kiadvány, nagyjából meghatározzuk, hogy összesen hány oldal legyen a terjedelem. Majd végigbeszéljük a tartalmat, hogy milyen fejezetekre tagoljuk, melyik mennyire fajsúlyos, azaz hány oldalt ér meg. Ez alapján készítek egy előzetes tervet, általában egy táblázatot, amelyben minden oldal külön szerepel a lényegét meghatározó kifejezéssel (pl. köszöntő, térkép, fotógaléria). Van, amikor még láthatóbbá kell tenni a könyvet vagy újságot: ekkor vágok és hajtogatok, és egy ténylegesen lapozható kis füzetecskét készítek, ráírva az egyes oldalakra, hogy mit tervezünk oda.

Aztán amikor elkészül a kiadvány szövege, összegyűjtjük a fotókat, a táblázatokat, az adatokat, amelyekből grafikont kell rajzolni, egyáltalán a könyvbe kerülő dokumentációt, akkor derül ki, hogy az egyes témákra eredetileg tervezett 4-6 oldal kevés, netalán éppen sok, mert nem tudjuk megtölteni tartalommal. Ekkor történik az első újratervezés. A második ideje akkor jön el, amikor betördeltük a könyvet, és látjuk azt, amit word-ben és jpg-ben nem: egy-egy szövegrésznek inkább máshol lenne a helye, cseréljük fel néhány fejezet sorrendjét, kevés vagy rossz minőségűek a képek. Ide kellene még valami, sajnos, az a szöveg már nem készül el időre, azt cseréljük ki azzal és amazzal, de így nem osztható 4-gyel az oldalszám… Mint látható, a második tervezés, azaz az újratervezés egy hosszabb folyamat.

Mégis ez így van rendjén. Az első terv mindenképpen szükséges ahhoz, hogy elinduljunk, hogy valamihez tartsuk magunkat. Én általában írok egy határidős táblázatot is, hogy lássuk: az egyes feladatokkal mikor kell elkészülni ahhoz, hogy a kitűzött napon nyomdába mehessen az anyag. Aztán ahogy haladunk előre az időben, úgy változnak ezek a dátumok is, de valahogy a végére mindig összerendeződik minden. Mint ahogy most is, amikor egy cég 35 éves évfordulójára készítettünk egy emlékkönyvet.

Szövegelős szerda: Az írás, az más!

Egyszer megpróbáltam szóról szóra leírni azt, amit egy interjú alkalmával mondott a beszélgetőpartnerem. Eléggé érthetetlen szöveg született belőle. Nem az öö-zéssel (de jó, sehol sem találtam meg a korrekt helyesírását ennek a kifejezésnek! Lehet, hogy „őzés”-nek írják?) van gond, hiszen az egy az egyben kihagyható a cikk írásakor, inkább a két szituációban eltérő gondolatfűzéssel és a gondolkodási sebességgel.

Beszéd közben ugyanis az ember hajlamos az „elágazásokra”, azaz, ha hirtelen eszébe jut valami az éppen kimondott szóról, mondatról, akkor azt rögtön bele is fűzi a mondandójába, holott lehet, hogy nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Írás közben ez kevésbé fordul elő. Ott strukturáltabbak vagyunk, a gondolatainkat adott téma irányába tudjuk terelni. Aztán ott van az a helyzet, amikor gyorsabban gondolkodunk, mint beszélünk. Ezért vagy átugrunk vagy ki sem mondunk olyan gondolatokat, amelyeknek pedig kulcsszerepük lenne a megértésben.

Én nem úgy értettem, nem azt mondtam – újságírói pályafutásom alatt elhangzott néhányszor ez a mondat, ha a kész írásműben nem az a tartalom köszönt vissza, mint amit a nyilatkozó közölni szándékozott. De azzal is találkoztam – és egy kolléga is éppen ezt említette a közelmúltban -, amikor a jóváhagyásra visszaküldött cikkből mondatokat, sorokat húzott ki az illető, mert „azt csak neked mondtam, nem szeretném, ha nyilvánosságot kapna”. Holott semmiféle utalás nem volt arra, hogy a beszélgetésnek az a része magánjellegű. (Igaz, ez a beszélgetés oldottságát, a bizalom meglétét igazolja.)

Nem tudom, hogy mi a jobb az interjú, riport készítésekor: olyan önfeledt beszélgetést folytatni, amikor az interjúalany elfeledkezik magáról a helyzetről, tehát arról, hogy most ő interjút ad, vagy pedig az, amikor szinte izzadva keresi a legmegfelelőbb szavakat, hogy egész mondatokban, a leges-legprecízebben fogalmazza meg a mondandóját? Nálam többségben van az első eset, ennélfogva az én szenzoraimra van bízva, hogy mi maradhat és mi nem. Utóbbi helyzetben sokkal könnyebb a zsurnaliszta dolga, ám lehet, hogy éppen valami kis plusz hiányzik az elkészült írásműből.

Tehát, kérem szépen, ha valakit felkérnek egy interjúra, bármennyire is kedves, közvetlen a kérdező, minden esetben érdemes szem előtt tartani, hogy ez egy „hivatalos” beszélgetés. Legyünk ugyanolyan természetesek, mint máskor, beszéljünk úgy, használjuk azokat a kifejezéseket, amelyeket a mindennapokban, ám tudatosítsuk magunkban a helyzetet. Ez mindkét fél hasznára válik. (Aztán ha vége az interjúnak, jöhet a magánbeszélgetés is, ha úgy tartja kedvünk.)

 

Szövegelős szerda: Neked könnyű

Neked könnyű, csak leülsz és megírod! Hú, de sokszor hallottam már ezt a mondatot. És igen, voltaképpen (jelentős részben) erről szól a szövegszakiság, ám azt azért nem merem bátran kijelenteni, hogy nekem is könnyű.

Mindenki tehetséges valamiben, amiért a többiek felnézhetnek rá. Valaki kitűnően párosítja az ízeket és színeket, mígnem finomabbnál finomabb ételek kerülnek ki a keze alól. Más gyönyörűen rajzol, megint más profi szinten masszírozza ki a testrészekből a fájdalmat. Nekem az írás, a szövegek világa jutott, a megfogalmazás, a helyesírás készsége. Ami az általános iskolában csillant meg először, amikor egy fogalmazásba beleszőtt kérdéseket nagyon megdicsérte Zsuzsa néni, a magyartanár. Az osztály előtt felolvasta a dolgozatot, hogy bemutassa, milyen változatosságot hozhatnak a szövegbe a jól elhelyezett kérdések. Akkor megtanultam, hogy nem baj, ha a többiektől eltérő módon gondolok dolgokat.

Szöveget írni könnyű. Csak egymás után le kell ütni a billentyűket, és ha megfelelően eltaláltuk a betűket, akkor egy értelmes szöveg kerekedik ki. Ráadásul gyorsabban is lehet írni, mint kézzel, pláne, ha birtokában vagyunk a tíz ujjas vakon gépelés tudományának. Ennyire egyszerű.

Szöveget írni nem is olyan könnyű. Ahhoz, hogy mondanivalónk legyen adott témában, tájékozódni kell. Egy megrendelt szöveg elkészítésénél a kutatómunka, az utánaolvasás, az elmélyedés sokkal több időt elvisz, mint maga az érdemi munka. Erre jól rímel a címben tett megállapítás: neked könnyű. Nem, nem könnyű beleásni magát az embernek hol a pénzügyi világba, hol a vállalkozók mindennapjaiba, a natúr ételek, a pudlik, a beton, a gépgyártás, az épületgépészet, a szakképzés és még ki tudja, hány témába, hogy csak a mostanában feldolgozott területeket említsem. Ha pedig már megvan az, hogy mit is írjunk, tehát a mondandó, akkor tényleg nem nagy ördöngösség billentyűzetet ragadni.

Talán az a legkönnyebb, ha az ember a saját gondolatait fogalmazza meg. Már hallom is, amint író ismerőseim felsóhajtanak, hogy hányszor kell kihúzni, átírni, átszerkeszteni egy-egy írás bekezdéseit. Van, amikor egész fejezet megy a kukába, pedig mennyit rágódik az alkotó az egyes szavakon, szókapcsolatokon, mondatokon! És mégis, amikor az összképet tekintjük, rájövünk, nincs is rá szükség. Egy tartalommarketinges képzésen, ahol az eladást támogató szövegek, tartalmak írásáról volt szó, az előadó – gyakorlott író – azt mondta, szinte mindig kihúzzák az első bekezdést, pedig azzal szenvednek a legtöbbet. Mégis, kellenek a bevezető ujjgyakorlatok, az a kezdeti néhány lépés, hogy rátérjenek a lényeg felé vezető útra.

Az írás nemcsak írásból áll, és annál sokkal tovább tart, mint bepötyögni egymás után a betűket. Komoly szellemi munka, ami tájékozottságot, összeszedettséget, szervezett gondolkodást, rendszerezést igényel. Egy jó szöveg a mennybe emel vagy a pokolba juttat. Egy jó szöveg rengeteg olvasót, vásárlót vonz, de ugyanennyit el is tántorít adott témától, terméktől. Ma már egyre többen értékelik, becsülik a jól fogalmazó, jól író szakembereket. Legyen szó újságcikkről, blogról, brosúráról, alkalmi kiadványról, könyvről, web- és weblap szövegről…