Oldal kiválasztása

Szövegelős szerda: Írj nyugodtan!

Vagy inkább nyugodtan írj. Mert szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy milyen körülmények között állunk neki egy blogbejegyzés, cikk, tanulmány, netán a könyvünk megírásának. Van, akit nem zavar, ha beszélnek körülötte, másnak éppen csendre van szüksége a koncentráláshoz. Ülhetünk íróasztalnál vagy tengerparton egy laptoppal az ölünkben, kinek a reggel, kinek az éjszaka az aktív időszak, van, akinek szükséges, hogy ráhangolódjon a munkára. Végül is egy a lényeg: számodra legyenek ideálisak a körülmények.

 

Milyenek legyenek a körülmények?

Írj ott és úgy, ahogy a lehetőségek megengedik, amiként számodra a legkényelmesebb. Nekem szükségem van egy íróasztalra, saját sarokra, egy kényelmes székre, amelynek a támlája tartja a hátamat. Legyenek elérhető közelségben azok a tárgyak, eszközök, amelyek szükségesek a munkámhoz: toll és papír, a jegyzetfüzetem, a noteszem, egy pohár víz (nagyon fontos!), a helyesírási szabályzat (naponta többször is kinyitom), a hangfelvevőm, az aktuális iratok, újságok, nyersanyagok, a telefonom, és a laptop mellett egy kényelmes, a csuklót megtámasztó billentyűzet. Nem tudok a laptop klaviatúráján írni, mivel vakon és elég gyors tempóban gépelek, számomra nem megfelelő a kéztartás, amellyel a billentyűket kezelem, így gyorsan elfárad a kezem. Leginkább csendben tudok dolgozni, ültem már olyan irodában, hogy 2-3 munkatársam beszélt, telefonált szinte folyamatosan, így igen fárasztó volt szöveget írni. Azért is jó számomra, hogy a dolgozósarkomban írok, mert így el tudom különíteni a többi tevékenységemtől. Ez a munkahelyem. A családom is tudja, hogy ha itt ülök, akkor dolgozom, és nem zavarnak. Találd meg, hogy te milyen körülmények között tudsz legjobban írni.

 

Előkészület, ráhangolódás

Itt az idő, írni kell! Van, akit stresszel tölt el már a gondolat is, hogy valamit ki kell kínlódnia magából, más egyszerűen leül és begépeli a szöveget. Én úgy dolgozom, hogy ha tudom a témát, amiről írnom kell, de nem sürgős, akkor járatom rajta az agyam, hogy miként közelítsem meg. Gondolkodom buszon, séta közben, olvasáskor, ha nem is mindig ezen van a fókusz, egy-egy impulzus, szó, gondolat mindig inspirál, hogy hol kezdjem el. Ha nagyon nehézkes a dolog, akkor játszom egy menetet a gépemen lévő kártyajátékkal. De segít egy kellemes illat (mondjuk egy fújás parfüm), egy nagy szellőztetés vagy az a mondat: tudom, hogy jól megoldom a feladatot. Látom magam előtt azt, hogy milyen elégedett lesz a megrendelő, de volt már olyan is, amikor a kialkudott honorárium volt az ösztönzőerő. ? Ha szeretnék elmélyülten dolgozni, akkor lehalkítom a telefonomat, nem nézek e-mailt, üzenetet, csak a gondolataimra, a munkára koncentrálok. Egy lendülettel sokkal hatékonyabb vagyok, mintha többször meg kell szakítanom a gondolatmenetet.

 

 

Ne szenvedj!

Van, amikor nem jön az ihlet. Akkor (ha nem sürgős) ne szenvedj feleslegesen, tedd el későbbre a munkát. Menj, járj egyet, beszélgess valakivel, végezz teljesen más tevékenységet, még az is lehet, hogy kapsz valakitől egy mondatot, egy pont odaillő szót, gondolatot, amely átlendít a „nem megy” fázison és utána pikk-pakk meg is tudod írni a cikkedet, a bejegyzésedet. Hasznos, ha van nálad valami jegyzetelésre alkalmas felület (kis papír, telefon), mert sokszor jön olyan információ, amit érdemes felvésni, nehogy elillanjon. Én már jártam úgy, hogy zuhanyozás közben kitaláltam egy cikk első mondatát (szerintem világsiker lett volna ?), aztán mire kiértem a zuhany alól, már nem emlékeztem rá. Szóval készülj fel, bármikor meglephet az ihlet!

Szövegelős szerda: Az írás, az más!

Egyszer megpróbáltam szóról szóra leírni azt, amit egy interjú alkalmával mondott a beszélgetőpartnerem. Eléggé érthetetlen szöveg született belőle. Nem az öö-zéssel (de jó, sehol sem találtam meg a korrekt helyesírását ennek a kifejezésnek! Lehet, hogy „őzés”-nek írják?) van gond, hiszen az egy az egyben kihagyható a cikk írásakor, inkább a két szituációban eltérő gondolatfűzéssel és a gondolkodási sebességgel.

Beszéd közben ugyanis az ember hajlamos az „elágazásokra”, azaz, ha hirtelen eszébe jut valami az éppen kimondott szóról, mondatról, akkor azt rögtön bele is fűzi a mondandójába, holott lehet, hogy nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Írás közben ez kevésbé fordul elő. Ott strukturáltabbak vagyunk, a gondolatainkat adott téma irányába tudjuk terelni. Aztán ott van az a helyzet, amikor gyorsabban gondolkodunk, mint beszélünk. Ezért vagy átugrunk vagy ki sem mondunk olyan gondolatokat, amelyeknek pedig kulcsszerepük lenne a megértésben.

Én nem úgy értettem, nem azt mondtam – újságírói pályafutásom alatt elhangzott néhányszor ez a mondat, ha a kész írásműben nem az a tartalom köszönt vissza, mint amit a nyilatkozó közölni szándékozott. De azzal is találkoztam – és egy kolléga is éppen ezt említette a közelmúltban -, amikor a jóváhagyásra visszaküldött cikkből mondatokat, sorokat húzott ki az illető, mert „azt csak neked mondtam, nem szeretném, ha nyilvánosságot kapna”. Holott semmiféle utalás nem volt arra, hogy a beszélgetésnek az a része magánjellegű. (Igaz, ez a beszélgetés oldottságát, a bizalom meglétét igazolja.)

Nem tudom, hogy mi a jobb az interjú, riport készítésekor: olyan önfeledt beszélgetést folytatni, amikor az interjúalany elfeledkezik magáról a helyzetről, tehát arról, hogy most ő interjút ad, vagy pedig az, amikor szinte izzadva keresi a legmegfelelőbb szavakat, hogy egész mondatokban, a leges-legprecízebben fogalmazza meg a mondandóját? Nálam többségben van az első eset, ennélfogva az én szenzoraimra van bízva, hogy mi maradhat és mi nem. Utóbbi helyzetben sokkal könnyebb a zsurnaliszta dolga, ám lehet, hogy éppen valami kis plusz hiányzik az elkészült írásműből.

Tehát, kérem szépen, ha valakit felkérnek egy interjúra, bármennyire is kedves, közvetlen a kérdező, minden esetben érdemes szem előtt tartani, hogy ez egy „hivatalos” beszélgetés. Legyünk ugyanolyan természetesek, mint máskor, beszéljünk úgy, használjuk azokat a kifejezéseket, amelyeket a mindennapokban, ám tudatosítsuk magunkban a helyzetet. Ez mindkét fél hasznára válik. (Aztán ha vége az interjúnak, jöhet a magánbeszélgetés is, ha úgy tartja kedvünk.)

 

Szövegelős szerda: Az írásod téged minősít!

Azt hiszem, még nincs nagy baj. Vannak még igényes szövegírók, -olvasók. Meg is mondom, hogy mire alapozom ezt az állítást.

A minap az egyik Facebook-csoportban (Facebook nagy f-fel írandó, nem kicsivel!), amelyben számos szövegíró osztja meg tapasztalatait vagy teszi fel kérdéseit, egy fiatal „kolléga”, aki bevallottan még csak most kezdi ténykedését a szakmában, megjelentetett egy bejegyzést. Konkrétan egy szakmai kérdést fogalmazott meg a marketingszöveg-írással kapcsolatban – már nem emlékszem pontosan, hogy mit kérdezett, de nem is lényeges -, ez egyben bemutatkozás is volt a részéről. Égbekiáltó fogalmazási és helyesírási hibákkal. A csoport tagjai nem voltak restek hamar reagálni, és felhívták a figyelmét arra, hogy nem a legjobb reklám ilyen gyatra minőségű szöveggel megjelenni, még ha nem is „élesben” megy a dolog. Kisvártatva megérkezett a sértődött válasz: a kolléga az általa leadandó szöveget általában még véglegesíti egy arra alkalmas személlyel, de minden megnyilvánulásánál ne várják ezt el tőle, mivel úgyis egymás között vagyunk.

Nagyon tetszett egy érthetően, szabatosan, kioktatás nélkül megfogalmazott válasz, amelyben az írója kifejti: egy szövegíró nem engedheti meg magának, hogy rossz helyesírású, gyatra minőségű írást adjon ki a keze alól, hiszen ez őt minősíti. Ezek után miként forduljon hozzá bizalommal egy potenciális megrendelő, ha még arra sincs igénye, hogy a küldés gomb megnyomása előtt még egyszer átolvassa azt, amit írt? Persze, a fiú nem reagált, azóta sem láttam a csoportban.

Ez az „olvassuk át még egyszer küldés előtt” megfogalmazás mindannyiunkra érvényes. Igen, felgyorsult világunkban alig marad időnk valamire, rengeteg e-mailt (és nem emailt!) írunk, és már alig várjuk, hogy elküldjük, úgy, hogy nem futjuk át előtte a szöveget. Én is jártam már így, és bizony a címzettől érkezett válaszból kiderült, hogy megspóroltam a visszaolvasást, amit nem vett jó néven az illető. Az írás lendülete sokszor elsodor bennünket, kevésbé figyelünk az apró helyesírási jelekre, a szabályokra. Pedig a hitelességünket növeljük, megtiszteljük a címzettet, ha azt a plusz 1-2 percet rááldozzuk az írásmű átfutására. Amit most természetesen én is megteszek, mert tudom, hogy ilyenkor árgus szemmel keresitek a hibákat a szövegemben! ?

Szövegelős szerda: Neked könnyű

Neked könnyű, csak leülsz és megírod! Hú, de sokszor hallottam már ezt a mondatot. És igen, voltaképpen (jelentős részben) erről szól a szövegszakiság, ám azt azért nem merem bátran kijelenteni, hogy nekem is könnyű.

Mindenki tehetséges valamiben, amiért a többiek felnézhetnek rá. Valaki kitűnően párosítja az ízeket és színeket, mígnem finomabbnál finomabb ételek kerülnek ki a keze alól. Más gyönyörűen rajzol, megint más profi szinten masszírozza ki a testrészekből a fájdalmat. Nekem az írás, a szövegek világa jutott, a megfogalmazás, a helyesírás készsége. Ami az általános iskolában csillant meg először, amikor egy fogalmazásba beleszőtt kérdéseket nagyon megdicsérte Zsuzsa néni, a magyartanár. Az osztály előtt felolvasta a dolgozatot, hogy bemutassa, milyen változatosságot hozhatnak a szövegbe a jól elhelyezett kérdések. Akkor megtanultam, hogy nem baj, ha a többiektől eltérő módon gondolok dolgokat.

Szöveget írni könnyű. Csak egymás után le kell ütni a billentyűket, és ha megfelelően eltaláltuk a betűket, akkor egy értelmes szöveg kerekedik ki. Ráadásul gyorsabban is lehet írni, mint kézzel, pláne, ha birtokában vagyunk a tíz ujjas vakon gépelés tudományának. Ennyire egyszerű.

Szöveget írni nem is olyan könnyű. Ahhoz, hogy mondanivalónk legyen adott témában, tájékozódni kell. Egy megrendelt szöveg elkészítésénél a kutatómunka, az utánaolvasás, az elmélyedés sokkal több időt elvisz, mint maga az érdemi munka. Erre jól rímel a címben tett megállapítás: neked könnyű. Nem, nem könnyű beleásni magát az embernek hol a pénzügyi világba, hol a vállalkozók mindennapjaiba, a natúr ételek, a pudlik, a beton, a gépgyártás, az épületgépészet, a szakképzés és még ki tudja, hány témába, hogy csak a mostanában feldolgozott területeket említsem. Ha pedig már megvan az, hogy mit is írjunk, tehát a mondandó, akkor tényleg nem nagy ördöngösség billentyűzetet ragadni.

Talán az a legkönnyebb, ha az ember a saját gondolatait fogalmazza meg. Már hallom is, amint író ismerőseim felsóhajtanak, hogy hányszor kell kihúzni, átírni, átszerkeszteni egy-egy írás bekezdéseit. Van, amikor egész fejezet megy a kukába, pedig mennyit rágódik az alkotó az egyes szavakon, szókapcsolatokon, mondatokon! És mégis, amikor az összképet tekintjük, rájövünk, nincs is rá szükség. Egy tartalommarketinges képzésen, ahol az eladást támogató szövegek, tartalmak írásáról volt szó, az előadó – gyakorlott író – azt mondta, szinte mindig kihúzzák az első bekezdést, pedig azzal szenvednek a legtöbbet. Mégis, kellenek a bevezető ujjgyakorlatok, az a kezdeti néhány lépés, hogy rátérjenek a lényeg felé vezető útra.

Az írás nemcsak írásból áll, és annál sokkal tovább tart, mint bepötyögni egymás után a betűket. Komoly szellemi munka, ami tájékozottságot, összeszedettséget, szervezett gondolkodást, rendszerezést igényel. Egy jó szöveg a mennybe emel vagy a pokolba juttat. Egy jó szöveg rengeteg olvasót, vásárlót vonz, de ugyanennyit el is tántorít adott témától, terméktől. Ma már egyre többen értékelik, becsülik a jól fogalmazó, jól író szakembereket. Legyen szó újságcikkről, blogról, brosúráról, alkalmi kiadványról, könyvről, web- és weblap szövegről…

Szövegelős szerda: Könyvbe írni szabad!

Szerintem nem tudta Horváth Imre, hogy: könyvbe írni tilos! Azt tanultuk valamikor az iskolában a tanító nénitől, hogy nem írunk a könyvbe, legfeljebb a tankönyvbe, oda is csak ceruzával. Ezzel szemben Horváth Imre nem átallott tollat ragadni és ákombákom betűkkel belekanyarintani a kötet elejébe: Horváth Imre tulajdona, 1965. A minap vásároltam a megkopott, sárga lapos, puha fedelű 3 kötetes regényt (Olcsó Könyvtár) egy antikváriumban. A kedvelt ifjúsági regényt évtizednél is hosszabb idő óta nem adta ki egy könyvkiadó sem, ezért már csak a régi könyvek boltjában lehet beszerezni.

Szóval egy helyen sikerült találnom belőle egy példányt, és amint kinyitottam, szembeköszönt Horváth Imre. Talán ha közelebbről megnézem, felfedezhetem, hogy nem is tintával, hanem tintaceruzával jegyezte be becses nevét a 3. oldalra. Szeretem, hogy valaki így hagyja ott a nyomát. Talán valakinek kölcsönadta tulajdonosa, azért írta bele a nevét, vagy azért, mert fontos volt számára, netán büszke volt könyvére. Hány megírt kötetet őrzünk polcainkon! A családtagoktól kapott kedves sorokat, a szerelmünk által megfogalmazott édes szavakat, a jutalomként adott elismerő gondolatokat tartalmazó könyvek mellett ott sorakoznak a dedikált példányok egy-egy tartalmas beszélgetés, energiával feltöltő találkozás emlékeként. Elég felnyitnunk a fedelet, máris feltör a valaha volt kellemes érzés.

Néhány éve belelapozhattam egy általam igen tisztelt ismerősöm könyvtárában található könyvekbe. Nemhogy tollal berajzolt aláhúzások, de odaírt megjegyzések, post-itek is tarkították az egyes oldalakat. Na, jó, nem szépirodalmi, hanem szakmai könyvekről volt szó, mégis szinte felujjongtam. Mert mire is való a könyv, ha nem arra, hogy a tartalmát megértsük, és a mindennapjainkban használjuk. Ezért ma már én is bátran használom a könyveket, így sokkal gyorsabban megtalálom azt az információt, segítséget, amit keresek.

Hol van ehhez képest Horváth Imre? És ki tudja, hátha egyszer az én könyveimet is majd fellapozza valaki, aki belőlük értesül arról, hogy léteztem. Igaz, a nevemet nem szoktam beleírni egyikbe sem.

(Sajnos nem tudom mellékelni az említett könyvet, éppen átfazonírozáson van a könyvkötőnél.)