Oldal kiválasztása

Szövegelős szerda: Az írás, az más!

Egyszer megpróbáltam szóról szóra leírni azt, amit egy interjú alkalmával mondott a beszélgetőpartnerem. Eléggé érthetetlen szöveg született belőle. Nem az öö-zéssel (de jó, sehol sem találtam meg a korrekt helyesírását ennek a kifejezésnek! Lehet, hogy „őzés”-nek írják?) van gond, hiszen az egy az egyben kihagyható a cikk írásakor, inkább a két szituációban eltérő gondolatfűzéssel és a gondolkodási sebességgel.

Beszéd közben ugyanis az ember hajlamos az „elágazásokra”, azaz, ha hirtelen eszébe jut valami az éppen kimondott szóról, mondatról, akkor azt rögtön bele is fűzi a mondandójába, holott lehet, hogy nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Írás közben ez kevésbé fordul elő. Ott strukturáltabbak vagyunk, a gondolatainkat adott téma irányába tudjuk terelni. Aztán ott van az a helyzet, amikor gyorsabban gondolkodunk, mint beszélünk. Ezért vagy átugrunk vagy ki sem mondunk olyan gondolatokat, amelyeknek pedig kulcsszerepük lenne a megértésben.

Én nem úgy értettem, nem azt mondtam – újságírói pályafutásom alatt elhangzott néhányszor ez a mondat, ha a kész írásműben nem az a tartalom köszönt vissza, mint amit a nyilatkozó közölni szándékozott. De azzal is találkoztam – és egy kolléga is éppen ezt említette a közelmúltban -, amikor a jóváhagyásra visszaküldött cikkből mondatokat, sorokat húzott ki az illető, mert „azt csak neked mondtam, nem szeretném, ha nyilvánosságot kapna”. Holott semmiféle utalás nem volt arra, hogy a beszélgetésnek az a része magánjellegű. (Igaz, ez a beszélgetés oldottságát, a bizalom meglétét igazolja.)

Nem tudom, hogy mi a jobb az interjú, riport készítésekor: olyan önfeledt beszélgetést folytatni, amikor az interjúalany elfeledkezik magáról a helyzetről, tehát arról, hogy most ő interjút ad, vagy pedig az, amikor szinte izzadva keresi a legmegfelelőbb szavakat, hogy egész mondatokban, a leges-legprecízebben fogalmazza meg a mondandóját? Nálam többségben van az első eset, ennélfogva az én szenzoraimra van bízva, hogy mi maradhat és mi nem. Utóbbi helyzetben sokkal könnyebb a zsurnaliszta dolga, ám lehet, hogy éppen valami kis plusz hiányzik az elkészült írásműből.

Tehát, kérem szépen, ha valakit felkérnek egy interjúra, bármennyire is kedves, közvetlen a kérdező, minden esetben érdemes szem előtt tartani, hogy ez egy „hivatalos” beszélgetés. Legyünk ugyanolyan természetesek, mint máskor, beszéljünk úgy, használjuk azokat a kifejezéseket, amelyeket a mindennapokban, ám tudatosítsuk magunkban a helyzetet. Ez mindkét fél hasznára válik. (Aztán ha vége az interjúnak, jöhet a magánbeszélgetés is, ha úgy tartja kedvünk.)

 

Szövegelős szerda: Engedjék meg, hogy egy személyes vallomással kezdjem

„Én alapjában véve egy elégedetlen ember vagyok. Ha valamit megalkotok és készen van, rögtön elkezdem vizsgálni – nem szándékosan -, hogy mi nem jó rajta, és azt miként kellene kijavítani.”
Ez az idézet egy cég 25 éves évfordulóján elhangzott beszédből való, amelyet a cégalapító tulajdonos mondott el. A beszédben szó volt arról, hogy ez az „elégedetlenség” alapozta meg a vállalkozást, hiszen mindig jobb és jobb akart lenni a szakmájában. Hogy előfordult, a felesége állt a gép mögé, ha egy sürgős munkát be kellett fejezni. De beszélt a csapatról, a munkatársakról, akik közül nem egy 25 éve dolgozik velük a vállalkozásban.

A beszédet követően többen gratuláltak a szónoknak, kiemelve azt, hogy érdekes, személyes hangvételű volt az értekezés, amely folyamatosan képes volt fenntartani a figyelmet. Az a néhány perc nem volt „üresjárat”, hanem élményt, információt nyújtott, olyan tartalmat, amelyből a hallgatóság megismerhette egy vállalkozás két és fél évtizedes sikerének titkát az ember szemszögéből.

Miért fontos ez? Életünk során számtalan beszédet hallgatunk meg. Nem egy közülük vagy a tartalma, vagy az előadásmódja miatt nem köt le bennünket, esetleg úgy érezzük, nem hozzánk szól a szónok. Nemrégiben egy általános iskola alsó tagozatos diákjai előtt beszélt egy gyár felsővezetője, felnőtteknek szóló stílusban. Mi értettük, miről van szó, a gyerekek nem. Az utána következő felszólaló, egy tanár sokkal személyesebb hangot ütött meg, szó szerint mesélt a gyerekeknek, ezzel magára vonta a figyelmet.

Tehát, ha beszédet írunk, mondunk, vegyük figyelembe: kihez szólunk, mit akarunk elmondani, bennünket mennyi ideig köt le egy beszéd, és ami a legfontosabb: mi szívesen meghallgatnánk a mondanivalót? Az előadásmódnál pedig: úgy adjuk át a tartalmat, hogy akihez szólunk, megértse. Hiszen neki akarjuk átadni a gondolatainkat.