Oldal kiválasztása

Ha nő vagy, aki olvasod ezt a bejegyzést, lehet, hogy elsőre az a kis bőrszínű, rúzshoz hasonlító rudacska jut eszedbe, amely az arc hibáit tünteti el, ha bekened vele magad. Vagy titkárnőként gondolhatsz a fehér (ecsettel vagy rollként felvihető) festékre, amellyel az elütéseket húzhatod át a papíron, hogy ne látszódjon a helytelenség. Ám ha egy szöveg javításáról van szó, akkor bizony a korrektor egy szakembert jelent. Minden esetben azonban valamilyen hiba helyrehozása a cél.

A Wikipédia szerint „a korrektúra vagy korrektúraolvasás azt a munkafolyamatot jelöli, amelynek során a korrektor kijavítja a helyesírási, nyelvhelyességi és tipográfiai hibákat a közlésre szánt nyomtatott vagy elektronikus szövegben.” A modern elektronikus enciklopédia is azt mondja, hogy „a kiadói és nyomdai munkák közül alighanem a leghálátlanabb feladat. Az olvasók és a kritikák általában csak akkor emlékeznek meg róluk, ha értelemzavaró elírások vagy helyesírási hibák maradtak a szövegben.” Bizony, bizony, pedig azokat a hibákat nem a korrektorok ejtik vagy követik el (és nem vétik!, ahogy azt sokan használják).

A korrektorok – amellett, hogy egy könyv, szöveg első betűjétől az utolsóig mindent elolvasnak – még az alig megbecsült hivatkozásokat, felhasznált irodalmat is végigböngészik -, és nem csak azt figyelik, hogy van-e vessző, esetleg betűköz a szavak között, hanem azt is, hogy tényleg úgy írják-e a hivatkozott nevét, valóban 3 t-vel szerepel-e az adott szó, ahogy annak lennie kell. Megnézik, hogy a címek azonos elrendezéssel szerepelnek-e, végigellenőrzik a tartalomjegyzéket, hogy az egyes címek az ott megjelölt oldalakon találhatók-e, az egész szöveg azonos betűtípussal és -nagysággal, bekezdéssel, sortávolsággal íródott-e, értelmes-e a mondat, avagy szócsere szükséges, van-e elütés, szóismétlés… és még számos szempont alapján olvassák a kéziratot. Egyet azonban én nem tudok korrektúrázás közben követni: miről is szól igazán a szöveg. Ha például egy irodalmi mű van a kezeim között, biztos, hogy a végén el kell olvasnom egyben ahhoz, hogy élvezni is tudjam.

A minap egy újság korrektúrázását végeztem, a megrendelő kinyomtatott példányt hozott, azon jelöltem be a hibákat. Nagyon régen csináltam ilyet, holott a számítógép gyakran megtréfálja az embert. Nem mindig azt látjuk ám a papíron, amit a képernyőn! Elcsúszhatnak a karakterek, a sorok, amit a monitor nem jelez. Vagy itt van a szövegszerkesztőbe beépített helyesírás-ellenőrző program. Nem mondom, hogy nem segít, de például piros aláhúzással jelölte az előző mondatban leírt „elcsúszhatnak” szót, holott ez így helyes. Nem hagyatkozhatunk teljes mértékben a technikára, szükség van arra a néhány évtizedes tapasztalatra is!

Annak ellenére, hogy nem magasztalják az égig ezt a munkát, én szeretek korrektúrázni. Öröm látni, ahogy helyükre kerülnek a betűk, a mondatok, a sorok, rendezetté válik a szöveg. Nő a helyesírás-, szinonima-tudásom, régen vagy ritkán használt magyar szavakkal találkozom, nem egyszer új alkotásúakkal is (mint például a szövegszaki), és a partnerek visszajelzéséből is azt szűröm le, hogy van értelme a munkámnak. Azt mondják, kevés a jó korrektor. Én ismerek egyet 😉.

%d blogger ezt szereti: