Oldal kiválasztása

Egyszer megpróbáltam szóról szóra leírni azt, amit egy interjú alkalmával mondott a beszélgetőpartnerem. Eléggé érthetetlen szöveg született belőle. Nem az öö-zéssel (de jó, sehol sem találtam meg a korrekt helyesírását ennek a kifejezésnek! Lehet, hogy „őzés”-nek írják?) van gond, hiszen az egy az egyben kihagyható a cikk írásakor, inkább a két szituációban eltérő gondolatfűzéssel és a gondolkodási sebességgel.

Beszéd közben ugyanis az ember hajlamos az „elágazásokra”, azaz, ha hirtelen eszébe jut valami az éppen kimondott szóról, mondatról, akkor azt rögtön bele is fűzi a mondandójába, holott lehet, hogy nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Írás közben ez kevésbé fordul elő. Ott strukturáltabbak vagyunk, a gondolatainkat adott téma irányába tudjuk terelni. Aztán ott van az a helyzet, amikor gyorsabban gondolkodunk, mint beszélünk. Ezért vagy átugrunk vagy ki sem mondunk olyan gondolatokat, amelyeknek pedig kulcsszerepük lenne a megértésben.

Én nem úgy értettem, nem azt mondtam – újságírói pályafutásom alatt elhangzott néhányszor ez a mondat, ha a kész írásműben nem az a tartalom köszönt vissza, mint amit a nyilatkozó közölni szándékozott. De azzal is találkoztam – és egy kolléga is éppen ezt említette a közelmúltban -, amikor a jóváhagyásra visszaküldött cikkből mondatokat, sorokat húzott ki az illető, mert „azt csak neked mondtam, nem szeretném, ha nyilvánosságot kapna”. Holott semmiféle utalás nem volt arra, hogy a beszélgetésnek az a része magánjellegű. (Igaz, ez a beszélgetés oldottságát, a bizalom meglétét igazolja.)

Nem tudom, hogy mi a jobb az interjú, riport készítésekor: olyan önfeledt beszélgetést folytatni, amikor az interjúalany elfeledkezik magáról a helyzetről, tehát arról, hogy most ő interjút ad, vagy pedig az, amikor szinte izzadva keresi a legmegfelelőbb szavakat, hogy egész mondatokban, a leges-legprecízebben fogalmazza meg a mondandóját? Nálam többségben van az első eset, ennélfogva az én szenzoraimra van bízva, hogy mi maradhat és mi nem. Utóbbi helyzetben sokkal könnyebb a zsurnaliszta dolga, ám lehet, hogy éppen valami kis plusz hiányzik az elkészült írásműből.

Tehát, kérem szépen, ha valakit felkérnek egy interjúra, bármennyire is kedves, közvetlen a kérdező, minden esetben érdemes szem előtt tartani, hogy ez egy „hivatalos” beszélgetés. Legyünk ugyanolyan természetesek, mint máskor, beszéljünk úgy, használjuk azokat a kifejezéseket, amelyeket a mindennapokban, ám tudatosítsuk magunkban a helyzetet. Ez mindkét fél hasznára válik. (Aztán ha vége az interjúnak, jöhet a magánbeszélgetés is, ha úgy tartja kedvünk.)

 

%d blogger ezt szereti: