Oldal kiválasztása

Szövegelős szerda: Hagyd az állandó nemet másra

Nem tudok szöveget írni. Nem tudok olyan jól írni, mint te. Majd azt mondom magamnak, hogy ne így csináljam, ha észreveszem, hogy így csinálom. Ezek olyan mondatok, amelyeket mostanában hallottam beszélgetőpartnereimtől. A közös bennük a „nem”, azaz a tagadás. Arra hívják fel saját maguk figyelmét, amit nem tudnak vagy nem olyan jól tudnak vagy másképp szeretnének csinálni. És mi történik? Az esetek nagy részében minden marad ugyanúgy, esetleg még lejjebb húzzák magukat.

 

Abból lesz valami, ami energiát kap

Az az eset jut eszembe, amikor valaki vizsgázni megy és út közben folyamatosan azt mondja magában: csak ne a 6-os tételt húzzam, nem akarom a 6-os tételt húzni! És mi történik? A 6-os tételt húzza. Miért? Mert folyamatosan arra koncentrált, ahelyett, hogy azt mondta volna: csak azt a tételt húzzam, amelyiket a legjobban tudom. Vagy azt: a 8-as tételt szeretném húzni, mert azt tanultam meg a legalaposabban. Hogy jön ez a szövegíráshoz? Nos, ha a szövegíráshoz vagy bármi más tevékenységhez ezzel a hozzáállással közelítünk, akkor az agyunk is ennek a parancsnak tesz eleget és aszerint cselekszik. Amennyiben azt mondogatjuk magunknak, hogy nem tudok szöveget írni, akkor egy idő után el is hisszük magunknak, holott lehet, hogy csak adott témában, a feldolgozás mikéntjében nem vagyunk otthon. Valamilyen szinten biztos sikerülne, legfeljebb a végeredménnyel nem lennénk elégedettek.

 

 

Építs arra, amid van

A mai iskolarendszer úgy közelít a gyerekekhez, hogy arra kíváncsi, mit nem tudnak. Ezért aztán a diákok jelentős részéből olyan felnőttek válnak, akiknek nincs vagy kevés az önbizalmuk, hiszen folyton azzal szembesítették őket, mit nem tudnak, mire nem képesek. Holott biztos, hogy mindenki jó valamiben, egyes területekben jártasabb, mint a másik, és nagyobb kedvvel is csinálja, mert sikerélménye van. Jó lenne elsajátítanunk azt a szemléletet, hogy azért, mert pl. szövegírásban kissé gyengébb vagyok, mint a másik, attól még kiváló virágkötő, felszolgáló, matematikus… lehetek. Talán épp egy szövegíró irigyli meg abbéli képességemet. Beszéljük meg magunkkal (remélem, aki olvasol, te is tegező viszonyban vagy magaddal ?), hogy így vagyunk jók, ahogy vagyunk, mindannyian mások vagyunk és ez remek. Induljunk ki egy probléma, egy helyzet megoldásában abból, amink van: tudásból, tapasztalatból, tanulási vágyból, lelkesedésből, elfogadásból és ahelyett, hogy szapulnánk magunkat, inkább biztassuk.

Ne a nemeket erősítsd, hanem az igeneket, ugyanannyi energiádba kerül, mintha arra fókuszálnál, hogy mit nem tudsz. Csak egy „kapcsolót” kell átállítanod magadban. És lehet, hogy kiderül: mégis kiváló szövegíró vagy.

 

(fotó: pixabay)

Szövegelős szerda: Miért sértődnek meg a „guruk”?

Talán mert hiúak. Vagy mert nem tartják fontosnak a pontosságot. Netán „ugyan, ki ez a Szövegszaki, aki megmondja a tutit?” Nos, én nem sértődöm meg az elmaradt válaszok miatt, csak elgondolkodom. De miről is van szó?

Számos marketinggel, szövegírással kapcsolatos ismeretanyagot (blogot, FB-csoportot, könyvet, szakmai vitát) követek figyelemmel. Rengeteget tanulok belőlük, általuk értesülök az új trendekről, vagy elgondolkodtatnak, illetve cselekvésre sarkallnak. Ezúton is kifejezem hálámat nekik. DE amikor azt látom, hogy a nyomtatott (kemény fedeles!) könyv tele van helyesírási, fogalmazási és gépelési hibával, holott a tartalom jó, akkor nem tudom türtőztetni magamat és írok a „guru”-nak. Ezt eddig hat alkalommal tettem meg és csupán egyszer érkezett válasz a levelemre.

Az egyik tartalommarketingről szóló könyv szerzőjének az általa ajánlott séma szerint írtam meg az észrevételeimet. A könyvben leírja lépésről lépésre, hogy miként fogalmazzuk meg, ha valamiben hibát találtunk (kezdjük azzal, hogy dicsérjük, mennyi munkát fektetett bele stb., csak aztán térjünk rá a mondandónkra, illedelmes hangnemben…). Nos, én pontosan ezt a sorvezetőt követtem és tényleg nem a bántás szándéka vezérelt, sokkal inkább a segítésé. Felajánlottam neki szövegszerelős szolgáltatásomat is. A válasz: mély hallgatás. De ugyanúgy nem jelzett vissza legutóbb az a kolléga sem, aki egy igényes videós tananyagot küldött, akinek minden apró részlet a helyén van a megjelenését illetően (a logója, az énmárkája, a honlapja, látszik, hogy ügyel arra, milyen képet sugall magáról), csupán a videósorozatot kísérő szöveget kellene kissé gatyába rázni. Szerintem nem illik a képbe (és mennyit ront a komolyságán, a hitelességén), ha úgy kezdi a levelét: Hagy kérdezzem meg… ami, ugye, Hadd kérdezzem meg lenne helyesen.

Az az egy, aki válaszolt a levelemre, megköszönte a jelzést, írta, hogy már dolgozik a szövegeinek helyességén. De miért nehéz belátni a hibákat? Miért nem hiszik el végre a szakértők, a guruk, hogy a róluk alkotott képhez hozzátartozik az is, hogy HOGYAN kommunikálnak, nem csak az, hogy MIT? És most nem arról van szó, hogy néhány vessző elmarad vagy máshová kerül, mint ahová való (Szia, Tünde – a szia után az esetek 90%-ában nincs vessző, pedig kellene), hanem a durva, szembeszökő helyesírási és fogalmazási hibákról. Rontja a megértést, eltereli a figyelmet, nem olyan mértékben jön át a mondanivaló, ahogy a közlő szándéka szerint lenne. Tudom, ez csak egy apró részlet. De, mint tudjuk, a lényeg sokszor az apró részletekben rejtőzik.

(fotó:pixabay)

Szövegelős szerda: Írj nyugodtan!

Vagy inkább nyugodtan írj. Mert szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy milyen körülmények között állunk neki egy blogbejegyzés, cikk, tanulmány, netán a könyvünk megírásának. Van, akit nem zavar, ha beszélnek körülötte, másnak éppen csendre van szüksége a koncentráláshoz. Ülhetünk íróasztalnál vagy tengerparton egy laptoppal az ölünkben, kinek a reggel, kinek az éjszaka az aktív időszak, van, akinek szükséges, hogy ráhangolódjon a munkára. Végül is egy a lényeg: számodra legyenek ideálisak a körülmények.

 

Milyenek legyenek a körülmények?

Írj ott és úgy, ahogy a lehetőségek megengedik, amiként számodra a legkényelmesebb. Nekem szükségem van egy íróasztalra, saját sarokra, egy kényelmes székre, amelynek a támlája tartja a hátamat. Legyenek elérhető közelségben azok a tárgyak, eszközök, amelyek szükségesek a munkámhoz: toll és papír, a jegyzetfüzetem, a noteszem, egy pohár víz (nagyon fontos!), a helyesírási szabályzat (naponta többször is kinyitom), a hangfelvevőm, az aktuális iratok, újságok, nyersanyagok, a telefonom, és a laptop mellett egy kényelmes, a csuklót megtámasztó billentyűzet. Nem tudok a laptop klaviatúráján írni, mivel vakon és elég gyors tempóban gépelek, számomra nem megfelelő a kéztartás, amellyel a billentyűket kezelem, így gyorsan elfárad a kezem. Leginkább csendben tudok dolgozni, ültem már olyan irodában, hogy 2-3 munkatársam beszélt, telefonált szinte folyamatosan, így igen fárasztó volt szöveget írni. Azért is jó számomra, hogy a dolgozósarkomban írok, mert így el tudom különíteni a többi tevékenységemtől. Ez a munkahelyem. A családom is tudja, hogy ha itt ülök, akkor dolgozom, és nem zavarnak. Találd meg, hogy te milyen körülmények között tudsz legjobban írni.

 

Előkészület, ráhangolódás

Itt az idő, írni kell! Van, akit stresszel tölt el már a gondolat is, hogy valamit ki kell kínlódnia magából, más egyszerűen leül és begépeli a szöveget. Én úgy dolgozom, hogy ha tudom a témát, amiről írnom kell, de nem sürgős, akkor járatom rajta az agyam, hogy miként közelítsem meg. Gondolkodom buszon, séta közben, olvasáskor, ha nem is mindig ezen van a fókusz, egy-egy impulzus, szó, gondolat mindig inspirál, hogy hol kezdjem el. Ha nagyon nehézkes a dolog, akkor játszom egy menetet a gépemen lévő kártyajátékkal. De segít egy kellemes illat (mondjuk egy fújás parfüm), egy nagy szellőztetés vagy az a mondat: tudom, hogy jól megoldom a feladatot. Látom magam előtt azt, hogy milyen elégedett lesz a megrendelő, de volt már olyan is, amikor a kialkudott honorárium volt az ösztönzőerő. ? Ha szeretnék elmélyülten dolgozni, akkor lehalkítom a telefonomat, nem nézek e-mailt, üzenetet, csak a gondolataimra, a munkára koncentrálok. Egy lendülettel sokkal hatékonyabb vagyok, mintha többször meg kell szakítanom a gondolatmenetet.

 

 

Ne szenvedj!

Van, amikor nem jön az ihlet. Akkor (ha nem sürgős) ne szenvedj feleslegesen, tedd el későbbre a munkát. Menj, járj egyet, beszélgess valakivel, végezz teljesen más tevékenységet, még az is lehet, hogy kapsz valakitől egy mondatot, egy pont odaillő szót, gondolatot, amely átlendít a „nem megy” fázison és utána pikk-pakk meg is tudod írni a cikkedet, a bejegyzésedet. Hasznos, ha van nálad valami jegyzetelésre alkalmas felület (kis papír, telefon), mert sokszor jön olyan információ, amit érdemes felvésni, nehogy elillanjon. Én már jártam úgy, hogy zuhanyozás közben kitaláltam egy cikk első mondatát (szerintem világsiker lett volna ?), aztán mire kiértem a zuhany alól, már nem emlékeztem rá. Szóval készülj fel, bármikor meglephet az ihlet!

Szövegelős szerda: Közlésvágy, mondd, merre jársz?

Az a baj, hogy a szöveget előállítók egy (jelentős) részében nincs meg a közlésvágy, és ez meglátszik az elkészült írásművön is – mondta a minap nekem egy jelentős hazai szaktekintélynek számító PR-szakember. Igazat adtam neki, mert magam is azt gondolom, hogy ha nem akarunk közölni, tudatni valamit másokkal, akkor inkább ne írjunk. Holott éppen ennek az ellenkezőjéről szólnak a tartalomgyártással, az online marketinggel foglalkozó szakemberek: írjunk, írjunk, írjunk, rendszeresen, szakmai anyagokat, hogy ezekből is lássák a hozzáértésünket, ezzel is növeljük a hitelességünket.

Tulajdonképpen nekik is igazuk van. Rengeteg cikk, bejegyzés, szakmai anyag ad ötleteket, hogy miből lehet generálni a bejegyzéseket: ügyfélvisszajelzés, személyes tapasztalat (mint ahogy ennek a bejegyzésnek is egy beszélgetés volt az elindítója), termékismertető, hasznos olvasnivaló ajánlása és még sorolhatnám. Írni KELL, posztolni KELL, mert itt az ideje, várják, fenn kell tartani a figyelmet, mert ha ma nem vagyok látható, holnapra elfelejtenek… Sokszor a mennyiség rovására megy a minőség, és ha már a csapból is mi folyunk, nem nagyobb-e az esélye annak, hogy továbbgörgetnek, letiltanak, átlapoznak, azaz éppen hogy nem olvasnak?

Itt az idő, valamit posztolni kell! – nagy úr a késztetés. Valamit összehoz az ember, azzal az attitűddel, hogy KELL, és nem azzal, hogy „szeretném veled tudatni”, „ez el kell mondanom, nehogy lemaradj róla”. És bizony a közlésvágy nélküli írások kicsit szürkék, kicsit unalmasak, laposak lesznek. Darabra megvannak ugyan, még információ is van bennük, de nem az igaziak. Persze, ki lehet pipálni őket a cheklisten, feladat letudva, de valami elveszett. Úgyhogy szerintem először keressük meg a közlésvágyat (valahol itt ólálkodik ám, csak szeret rejtőzködni), és úgy ragadjunk billentyűzetet. Sokkal könnyebben megy majd a munka! Tapasztaltam, hiszen ez a bejegyzés is így születhetett meg (12 és fél perc alatt). ?

Szövegelős szerda: Keltsd fel magadban az érdeklődést!

Néhány éve egy rendezvényen történt. Egy fiatal riporternő egy tévéstábbal a háta mögött meg szerette volna interjúvolni a konferencia egyik előadóját. Odadugta a mikrofont az interjúalany szájához, majd a következő kérdést tette fel: Most milyen rendezvényen vagyunk és miről lesz szó az előadásában? Mire a riportalany kimérten annyit válaszolt: Kedves, most menjen vissza a szerkesztőjéhez és kérdezze meg, hogy hová küldte el önöket. És valóban: ha a riporternőben nem ébredt fel az érdeklődés az iránt, ahol van, amiről szó esik a konferencián, akkor hogyan tud érdekes, hiteles, tartalmas tudósítást, interjút, riportot készíteni?

Véleményem szerint ez a fajta hozzáállás nemcsak az újságírókra vonatkozik, hanem mindenkire, aki közölni, információt átadni, közvetíteni, egyáltalán tartalmas munkát szeretne végezni. Érdemes megkeresnünk azt a pontot, azt az aspektust, amiért a magunk számára érdekes lehet az adott feladat, ezáltal könnyebben, gyorsabban el is végezzük a munkát. Mindannyiunk életében vannak „MUSZ”-os (a rádióban így hívtuk az ún. „muszáj”-anyagokat) feladatok, amikhez nem igazán fűlik a fogunk. Pakolgatjuk ide-oda, mindig csak egyre lejjebb kerül a feladatlistán, ezzel párhuzamosan növekszik bennünk a „nem jó” érzés, esetleg a lelkiismeret-furdalás, közben az agyunk egy elrejtett zugában tudjuk, hogy egyszer azért meg kell csinálni. Mígnem eljön a nap, amikor halaszthatatlanná válik a dolog, nekiduráljuk magunkat, és csak a végére járunk. De végül mi döntötte el, hogy teljesítjük a feladatot? Mivel győztük meg magunkat?

Én fel szoktam tenni magamnak a kérdést: miért lehet érdekes számomra a feladat. Ha nem az egész, csupán csak egy része tetszik (vagy ahhoz értek, az megy könnyen), akkor abból indulok ki és haladok a többi rejtett terület felé. Állandó kérdezésben coacholom magam: miként tudnám a már bevált megoldási sémát átvinni a többi feladatra, területre. Hátha nem kell mindent az alapoktól kezdenem. Ahogy haladok előre, úgy válik egyre izgalmasabbá, érdekesebbé a munka. Megengedem magamnak, hogy ne szeressem, ettől valahogy könnyebbé válik elfogadnom, hogy csinálni kell. Sokszor mosolyogtam magamon egy-egy ilyen munka befejeztével, hogy mennyi energiát elpocsékoltam, hány napomat tettem saját magam számára nehezebbé, csak mert hagytam, hogy az érzelmeim irányítsanak. Megbeszéltem magammal a „nem”-eket, holott az „igen”-eket ugyanúgy erősíthettem volna magamban.

Nemrégiben egy olyan képzésen vettem részt, ahol az előadó szinte unottan beszélt arról, amivel nap mint nap foglalkozik, tehát a munkájáról, amiből vállalkozóként a jövedelme származik. A padokban a potenciális ügyfelei ültek, mégsem érződött a lelkesedése, ezért nem is volt meggyőző. Szerintem igenis meglátszik egy elvégzett munkán, a teljesítményen, hogy az milyen hozzáállással készült – ezért is tartom fontosnak, hogy felkeltsük magunkban az érdeklődést.

(fotó: Freddy Marschall)