Oldal kiválasztása

Szövegelős szerda: Az írás, az más!

Egyszer megpróbáltam szóról szóra leírni azt, amit egy interjú alkalmával mondott a beszélgetőpartnerem. Eléggé érthetetlen szöveg született belőle. Nem az öö-zéssel (de jó, sehol sem találtam meg a korrekt helyesírását ennek a kifejezésnek! Lehet, hogy „őzés”-nek írják?) van gond, hiszen az egy az egyben kihagyható a cikk írásakor, inkább a két szituációban eltérő gondolatfűzéssel és a gondolkodási sebességgel.

Beszéd közben ugyanis az ember hajlamos az „elágazásokra”, azaz, ha hirtelen eszébe jut valami az éppen kimondott szóról, mondatról, akkor azt rögtön bele is fűzi a mondandójába, holott lehet, hogy nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Írás közben ez kevésbé fordul elő. Ott strukturáltabbak vagyunk, a gondolatainkat adott téma irányába tudjuk terelni. Aztán ott van az a helyzet, amikor gyorsabban gondolkodunk, mint beszélünk. Ezért vagy átugrunk vagy ki sem mondunk olyan gondolatokat, amelyeknek pedig kulcsszerepük lenne a megértésben.

Én nem úgy értettem, nem azt mondtam – újságírói pályafutásom alatt elhangzott néhányszor ez a mondat, ha a kész írásműben nem az a tartalom köszönt vissza, mint amit a nyilatkozó közölni szándékozott. De azzal is találkoztam – és egy kolléga is éppen ezt említette a közelmúltban -, amikor a jóváhagyásra visszaküldött cikkből mondatokat, sorokat húzott ki az illető, mert „azt csak neked mondtam, nem szeretném, ha nyilvánosságot kapna”. Holott semmiféle utalás nem volt arra, hogy a beszélgetésnek az a része magánjellegű. (Igaz, ez a beszélgetés oldottságát, a bizalom meglétét igazolja.)

Nem tudom, hogy mi a jobb az interjú, riport készítésekor: olyan önfeledt beszélgetést folytatni, amikor az interjúalany elfeledkezik magáról a helyzetről, tehát arról, hogy most ő interjút ad, vagy pedig az, amikor szinte izzadva keresi a legmegfelelőbb szavakat, hogy egész mondatokban, a leges-legprecízebben fogalmazza meg a mondandóját? Nálam többségben van az első eset, ennélfogva az én szenzoraimra van bízva, hogy mi maradhat és mi nem. Utóbbi helyzetben sokkal könnyebb a zsurnaliszta dolga, ám lehet, hogy éppen valami kis plusz hiányzik az elkészült írásműből.

Tehát, kérem szépen, ha valakit felkérnek egy interjúra, bármennyire is kedves, közvetlen a kérdező, minden esetben érdemes szem előtt tartani, hogy ez egy „hivatalos” beszélgetés. Legyünk ugyanolyan természetesek, mint máskor, beszéljünk úgy, használjuk azokat a kifejezéseket, amelyeket a mindennapokban, ám tudatosítsuk magunkban a helyzetet. Ez mindkét fél hasznára válik. (Aztán ha vége az interjúnak, jöhet a magánbeszélgetés is, ha úgy tartja kedvünk.)

 

Szövegelős szerda: Az írásod téged minősít!

Azt hiszem, még nincs nagy baj. Vannak még igényes szövegírók, -olvasók. Meg is mondom, hogy mire alapozom ezt az állítást.

A minap az egyik Facebook-csoportban (Facebook nagy f-fel írandó, nem kicsivel!), amelyben számos szövegíró osztja meg tapasztalatait vagy teszi fel kérdéseit, egy fiatal „kolléga”, aki bevallottan még csak most kezdi ténykedését a szakmában, megjelentetett egy bejegyzést. Konkrétan egy szakmai kérdést fogalmazott meg a marketingszöveg-írással kapcsolatban – már nem emlékszem pontosan, hogy mit kérdezett, de nem is lényeges -, ez egyben bemutatkozás is volt a részéről. Égbekiáltó fogalmazási és helyesírási hibákkal. A csoport tagjai nem voltak restek hamar reagálni, és felhívták a figyelmét arra, hogy nem a legjobb reklám ilyen gyatra minőségű szöveggel megjelenni, még ha nem is „élesben” megy a dolog. Kisvártatva megérkezett a sértődött válasz: a kolléga az általa leadandó szöveget általában még véglegesíti egy arra alkalmas személlyel, de minden megnyilvánulásánál ne várják ezt el tőle, mivel úgyis egymás között vagyunk.

Nagyon tetszett egy érthetően, szabatosan, kioktatás nélkül megfogalmazott válasz, amelyben az írója kifejti: egy szövegíró nem engedheti meg magának, hogy rossz helyesírású, gyatra minőségű írást adjon ki a keze alól, hiszen ez őt minősíti. Ezek után miként forduljon hozzá bizalommal egy potenciális megrendelő, ha még arra sincs igénye, hogy a küldés gomb megnyomása előtt még egyszer átolvassa azt, amit írt? Persze, a fiú nem reagált, azóta sem láttam a csoportban.

Ez az „olvassuk át még egyszer küldés előtt” megfogalmazás mindannyiunkra érvényes. Igen, felgyorsult világunkban alig marad időnk valamire, rengeteg e-mailt (és nem emailt!) írunk, és már alig várjuk, hogy elküldjük, úgy, hogy nem futjuk át előtte a szöveget. Én is jártam már így, és bizony a címzettől érkezett válaszból kiderült, hogy megspóroltam a visszaolvasást, amit nem vett jó néven az illető. Az írás lendülete sokszor elsodor bennünket, kevésbé figyelünk az apró helyesírási jelekre, a szabályokra. Pedig a hitelességünket növeljük, megtiszteljük a címzettet, ha azt a plusz 1-2 percet rááldozzuk az írásmű átfutására. Amit most természetesen én is megteszek, mert tudom, hogy ilyenkor árgus szemmel keresitek a hibákat a szövegemben! ?

Szövegelős szerda: Kérek egy korrektort!

Ha nő vagy, aki olvasod ezt a bejegyzést, lehet, hogy elsőre az a kis bőrszínű, rúzshoz hasonlító rudacska jut eszedbe, amely az arc hibáit tünteti el, ha bekened vele magad. Vagy titkárnőként gondolhatsz a fehér (ecsettel vagy rollként felvihető) festékre, amellyel az elütéseket húzhatod át a papíron, hogy ne látszódjon a helytelenség. Ám ha egy szöveg javításáról van szó, akkor bizony a korrektor egy szakembert jelent. Minden esetben azonban valamilyen hiba helyrehozása a cél.

A Wikipédia szerint „a korrektúra vagy korrektúraolvasás azt a munkafolyamatot jelöli, amelynek során a korrektor kijavítja a helyesírási, nyelvhelyességi és tipográfiai hibákat a közlésre szánt nyomtatott vagy elektronikus szövegben.” A modern elektronikus enciklopédia is azt mondja, hogy „a kiadói és nyomdai munkák közül alighanem a leghálátlanabb feladat. Az olvasók és a kritikák általában csak akkor emlékeznek meg róluk, ha értelemzavaró elírások vagy helyesírási hibák maradtak a szövegben.” Bizony, bizony, pedig azokat a hibákat nem a korrektorok ejtik vagy követik el (és nem vétik!, ahogy azt sokan használják).

A korrektorok – amellett, hogy egy könyv, szöveg első betűjétől az utolsóig mindent elolvasnak – még az alig megbecsült hivatkozásokat, felhasznált irodalmat is végigböngészik -, és nem csak azt figyelik, hogy van-e vessző, esetleg betűköz a szavak között, hanem azt is, hogy tényleg úgy írják-e a hivatkozott nevét, valóban 3 t-vel szerepel-e az adott szó, ahogy annak lennie kell. Megnézik, hogy a címek azonos elrendezéssel szerepelnek-e, végigellenőrzik a tartalomjegyzéket, hogy az egyes címek az ott megjelölt oldalakon találhatók-e, az egész szöveg azonos betűtípussal és -nagysággal, bekezdéssel, sortávolsággal íródott-e, értelmes-e a mondat, avagy szócsere szükséges, van-e elütés, szóismétlés… és még számos szempont alapján olvassák a kéziratot. Egyet azonban én nem tudok korrektúrázás közben követni: miről is szól igazán a szöveg. Ha például egy irodalmi mű van a kezeim között, biztos, hogy a végén el kell olvasnom egyben ahhoz, hogy élvezni is tudjam.

A minap egy újság korrektúrázását végeztem, a megrendelő kinyomtatott példányt hozott, azon jelöltem be a hibákat. Nagyon régen csináltam ilyet, holott a számítógép gyakran megtréfálja az embert. Nem mindig azt látjuk ám a papíron, amit a képernyőn! Elcsúszhatnak a karakterek, a sorok, amit a monitor nem jelez. Vagy itt van a szövegszerkesztőbe beépített helyesírás-ellenőrző program. Nem mondom, hogy nem segít, de például piros aláhúzással jelölte az előző mondatban leírt „elcsúszhatnak” szót, holott ez így helyes. Nem hagyatkozhatunk teljes mértékben a technikára, szükség van arra a néhány évtizedes tapasztalatra is!

Annak ellenére, hogy nem magasztalják az égig ezt a munkát, én szeretek korrektúrázni. Öröm látni, ahogy helyükre kerülnek a betűk, a mondatok, a sorok, rendezetté válik a szöveg. Nő a helyesírás-, szinonima-tudásom, régen vagy ritkán használt magyar szavakkal találkozom, nem egyszer új alkotásúakkal is (mint például a szövegszaki), és a partnerek visszajelzéséből is azt szűröm le, hogy van értelme a munkámnak. Azt mondják, kevés a jó korrektor. Én ismerek egyet ?.