Oldal kiválasztása

Szövegelős szerda: Engedjék meg, hogy egy személyes vallomással kezdjem

„Én alapjában véve egy elégedetlen ember vagyok. Ha valamit megalkotok és készen van, rögtön elkezdem vizsgálni – nem szándékosan -, hogy mi nem jó rajta, és azt miként kellene kijavítani.”
Ez az idézet egy cég 25 éves évfordulóján elhangzott beszédből való, amelyet a cégalapító tulajdonos mondott el. A beszédben szó volt arról, hogy ez az „elégedetlenség” alapozta meg a vállalkozást, hiszen mindig jobb és jobb akart lenni a szakmájában. Hogy előfordult, a felesége állt a gép mögé, ha egy sürgős munkát be kellett fejezni. De beszélt a csapatról, a munkatársakról, akik közül nem egy 25 éve dolgozik velük a vállalkozásban.

A beszédet követően többen gratuláltak a szónoknak, kiemelve azt, hogy érdekes, személyes hangvételű volt az értekezés, amely folyamatosan képes volt fenntartani a figyelmet. Az a néhány perc nem volt „üresjárat”, hanem élményt, információt nyújtott, olyan tartalmat, amelyből a hallgatóság megismerhette egy vállalkozás két és fél évtizedes sikerének titkát az ember szemszögéből.

Miért fontos ez? Életünk során számtalan beszédet hallgatunk meg. Nem egy közülük vagy a tartalma, vagy az előadásmódja miatt nem köt le bennünket, esetleg úgy érezzük, nem hozzánk szól a szónok. Nemrégiben egy általános iskola alsó tagozatos diákjai előtt beszélt egy gyár felsővezetője, felnőtteknek szóló stílusban. Mi értettük, miről van szó, a gyerekek nem. Az utána következő felszólaló, egy tanár sokkal személyesebb hangot ütött meg, szó szerint mesélt a gyerekeknek, ezzel magára vonta a figyelmet.

Tehát, ha beszédet írunk, mondunk, vegyük figyelembe: kihez szólunk, mit akarunk elmondani, bennünket mennyi ideig köt le egy beszéd, és ami a legfontosabb: mi szívesen meghallgatnánk a mondanivalót? Az előadásmódnál pedig: úgy adjuk át a tartalmat, hogy akihez szólunk, megértse. Hiszen neki akarjuk átadni a gondolatainkat.

Szövegelős szerda: Emlékkönyv

„Írok, írok, komponálok, minden tollat összerágok. Mégsem tudok írni mást, ne felejtsük el egymást.” Idézet valamikori emlékkönyvekből, amikor gyerekként mindenféle életbölcsességeket üzentünk barátainknak a majdani jövőre nézve, sőt, mellé még rajzoltunk is valamit, ki-ki tehetsége szerint. Ezeknek az írásos-rajzos emlékeknek az a küldetésük, hogy megörökítsék a valamikori játszópajtást, tanárt, jó barátot, ismerőst, hogy az emlékkönyvet 10-20-50 év múlva lapozva felsóhajtsunk, előhívva valaha volt közös élményeket.

Emlékkönyvet nemcsak magánszemélyek írhatnak, hanem intézmények, vállalatok, közösségek is. Például a megalakulás 20., 25., 30. vagy még többedik évfordulójára készül egy fényképekkel illusztrált, a vállalkozás múltját feldolgozó, a jelenbeli működést bemutató könyv. Amelyben írhatunk a cégalapítóról, annak kalandos és tanulságos életútjáról, sikerének titkáról, feldolgozhatjuk a cég egyes részlegeit, termelőegységeit, bemutathatjuk a kollektívát, amely nélkül nem érhettünk volna el oda, ahol most tartunk. A fotókon megmutathatjuk, hol és mivel dolgozunk, milyen produktumot hozunk létre. Nem utolsó sorban pedig felsorolhatjuk név szerint munkatársainkat.

Egy ilyen emlékkönyv partnereinknek, de a jövőnek is üzen. Utódaink kezükbe vehetik a múltat, képet kaphatnak egy adott pillanatról, hogy tudják értékelni azt, honnan hová érkeztek. A kis kötet azt is magában hordozza, hogy rá tudunk nézni önmagunkra, értékeljük azt, amink van, ahová eljutottunk, és megadjuk magunknak az ünneplés örömét. Hogy merünk és tudunk büszkék lenni önmagunkra, hiszen ha ma egy vállalkozás megéri a 20., 25., 30., netán még többedik évfordulóját, az igenis dicséretre méltó. De jó lesz fellapozni egyszer a megsárgult lapokat!